Nicolae Labiş (3)
Nicolae Labiş (1)
Nicolae Labiş (2)
previous arrow
next arrow
Nicolae Labiş (3)
Nicolae Labiş (1)
Nicolae Labiş (2)
previous arrow
next arrow

Mălini falu központjában található és 1975-ben avatták fel, a költő szüleinek, Profira és Eugen Labiş tanító családnak egykori otthonában, ahol leélte egy rövid és gyors részét az életének Nicolae Labiş, ugyanitt írván a művének egy részét. A négy szobában berendezett emlékkiállítás az eredeti tárgyak (bútorok, könyvek és füzetek, ruhadarabok, egy „ezüst hangú” csengő, egy rádiókészülék aminek segítségével a költő a külvilági pletykákkal tartotta a kapcsolatot, dokumentumok, fényképek, plakátok, stb) segítségével izgalmasan rekonstruálja a zseniális költő életi és teremtési környezetét, ezáltal utalva művének lényeges részleteire és rendkívüli hozzájárulására a kortárs román költészet fejlődéséhez.

Nicolae Labiş (1935-1956)

Nicolae Labiş 1935 December 2-án született Poiana Mărului faluban, Mălini község, Fălticeni rajon, Baia megye, ma Suceava; a szülei, Eugen és Ana-Profira, tanítók voltak. 1945-ben a család Mălini-ban telepedik le (a jelenben emlékház); 7 éves koráig sokat olvasott és a rajz iránt is érdeklődött; a háború utáni éhség ideje alatt Nicolae az apját kísérte vadászatra: “… a házban nem volt semmi, estefelé volt, amikor fogtuk a puskát és kimentünk az erdőbe. Magunkal vittük Nelu-t is. Kicsi volt, éhes és szomjas, de nem engedtük neki, hogy igyon a forrásból ahol sejtettük, hogy fog jönni az őz vizet inni… Lőttünk. A fiú el volt keseredve. Ott, az erdőben, tüzet gyújtottunk és megsütöttük neki a szegény állat szívét és veséjét…” (Eugen Labiș). Nagyon jó eredményekkel tanult a Fălticeni-i Nicu Gane Liceumban, a román nyelv és irodalom órákon megható összetételeket írván. 1951-ben az I díjat kapja a bukaresti Román nyelv és írodalom versenyen; Mihai Gafiţa így emlékszik rá: „Sötét, zömök – hegyi gyermek – juh-bundába öltözve, fehér színű vörös sávokkal, szélesebbek elől, a kapocsnál és az övnél, keskenyebbek a ruha szegélyén. Ez a Mălini-i hegyi lakók rendezett öltözéke ősz és tél idejére […]. Labiş hegyi embernek nézett ki, erdésznek, nem juh-pásztornak. Sapkája volt és táskája.

‘Nem egyszerű szatyor, hanem táska, kötőkkel ellátva […]. Labiş annak öltözött, ami volt, amik voltak a szülei: a moldovai hegyi falu – kis létszámú – becsületes népe […] akkor még gyermek volt. Nem volt tizenhat éves. Viszont ügyes volt, nem volt meg benne a városba cseppent falusi gyermek félelme és bizonytalansága, sőt, nagyon jól tudta hogy ő mit keres ott.” 1952-ben a Iaşi-i Mihail Sadoveanu Liceumba költözik; az iskola irodalmi találkozásait vezeti; az érettségi vizsgán maximális jegyet kap román nyelvből; Szeptember 15-én felvételizik, vizsga által, a bukaresti Mihai Eminescu Irodalmi Iskolába; D. Micu így emlékszik rá: Egy 16 éves fiút látok, jó erőben, inkább alacsony, a fényes homlokát minden oldalról egy sűrű haj övezi, szokatlanul de jellegzetesen, kiállóan fürge, egy fiú aki mindig mosolyog, az egész kinézetével, főleg a szemével, és akinek a mosolyában az ártatlanság irónikus ravaszsággal ötvöződik; szerkesztőként dolgozik az Anii de ucenicie (Tanulóévek) című folyóiratnál; nagyon jó költőként az idő majd összes folyóirata közzéteszi. 1954-ben a kicsengetési banketten bámulatosan szavalja a Vârsta de bronz (A bronzkor) verset; Mihail Petroveanu így mutatja be: „… A sűrű, szinte fekete hajából egy hosszú tincs a füle mögé lógott. Kalmük-szerű orra alatt hihetetlenül vastag, Tarasz Bulba-szerűen csavart bajusz volt. Kis, kerek arcán a puha bőr meg volt keményedve, az arc-csontjai ázsiaiasan álltak ki, a mosolya pedig váratlanul ráncolta össze az arcát.

A szemei zöldes-kékesen villogtak, mint egy cendes, hegyi tó vize, időnként heves, acélos alakot nyertek, ami erőfeszítést vagy haragot jelzett, vagy sötétzöldbe mentek át, mint egy sötét erdő amiben a versei el szoktak veszni, Sadoveanu-féle vagy később Eminescu-féle nosztalgiába merülve.”; a Viaţa românească-ban közzéteszi a Moartea căprioarei (Az őz halála) című versét; egy félévig hallgatóként jár a Filológia Egyetemre. 1956-ban kiadja az első kötetét, Puiul de cerb (Az őzgida), majd a Primele iubiri (Első szerelmek) kötetet; tagja lesz az Irók Egyesületének; December 10-én súlyos villamos-balesetet szenved, ami eltöri a gerincét; betegágyárol diktálja Aurel Covaci barátjának a Pasărea cu clonţ de rubin (A rubin-csőrű madár) című verset; December 22-én, szőrnyű szenvedés után, elhunyt 21 évesen és a bukaresti Bellu temetőben volt eltemetve; Geo Bogza nyilatkozta: Megvan bennem az érzés, a bizonyosság, a kétségbeesés és a lázadás hogy Nicolae Labişban a sors szétzúzta azt, aki korának nagy költője lehetett.

 (dr. Aura Brădăţan)

Stai în legătură cu noi

Close Search Window
Látogatás Nyitvatartás